Laloux- egészestés elemzés-sorozat-Első rész: Az Idő Urai

A film és regény történetét sűrítve így lehet összefoglalni: Egy árván maradt kisfiú egyedül marad egy számára teljesen ismeretlen környezetben, és elhunyt apja barátai a segítségére sietnek. A sztoriban azonban van nem egy csavar, az egyik leglényegesebb pedig az, hogy ez elsősorban egy űrutazós sci-fi regény/film és csak másodsorban ifjúsági (hivatalosan, szerintem egyébként nem az), a könyv címében emlegetett árva csak 4-5 éves, egyetlen kapcsolata a külvilággal pedig egy mikrofon, amit az apja adott neki a halála előtt, a segítségkérés után.
A történet két szálon fut, de több helyszínen. Az első szálon Claudi (az Idő Urai-ban Piel) Perdide-en töltött idejét követhetjük, ami a regényben jóval kevesebbet szerepel, mint a belőle készült animációs filmben. A második szál pedig Max (az adaptációban Jaffar) mentőakcióját és kalandjait ismerhetjük meg. A két szálat a kisfiú mikrofonja köti össze, mint egyetlen társa a várakozás alatt, kapcsolata apja barátaival és egyben játéka is.
Történetünknek négy főszereplője van. A legifjabb hősünk a történet legelején árván marad, miután a bolygón az apja halálos balesetet szenved egy lódarázs üldözésben. A könyvből kiderül, hogy Claudi apja az utolsó perdide-i gyarmatosítók egyike, egyben Max/Jaffar legjobb barátja. Egy teljesen átlagos kisgyerek, aki semmit sem ért a szituációból. Naiv, kiváncsi és abban a korban van, amikor még nem képes teljesen realizálni az elmúlás fogalmát. A jellemábrázolását nagyon jól megoldották mind a könyvben, mind a filmben. Az apja, Claude legjobb barátja – Max, vagy ha jobban tetszik Jaffar- pedig egy csempész, mint az a könyvből kiderül. Idealista, bátor, önzetlen, és mindent megtesz a gyerek megmentéséért. Tipikus hős archetípus, leginkább Aragornra hasonlít a Gyűrűk Urából, illetve Spartakusra az Elsüllyedt világokból.
Az egyetlen igazi antagonistánk Martin Boz (a filmben Matton). Atral száműzött hercege, önző, kapzsi, felelőtlen és rugalmatlan. Az egyetlen oka annak, hogy Max/ Jaffar hajóján utazik, az, hogy menekül egy konkrét helyre , és betegesen félti a kincsét.Az úti cél megváltozásától kezdve folyamatosan próbál keresztbe tenni a csapattal, tetteinek fő hajtórugója azonban nem a gonoszság, hanem saját emberi gyarlósága. A felesége,Belle, viszont teljes ellentéte a hercegnek. Empatikus, kedves, szinte ismeretlenül is úgy kezeli az árvát, mintha fogadott fia lenne. A férje hibáit reálisan látja,de nem képes ellene fordulni. ( „ Je sais qu’il est mort, comme j’aurais voulu qu’il vive avec générosité et courage” ( a filmből, kb. annyit jelent: tudom, hogy meghalt, ugyanúgy, ahogy akartam volna, hogy jószívűen és bátorsággal éljen.) ) Képtelen utálni a testvérét, aki viszont kihasználja, és a párkapcsolatában alávetett szerep jut neki.
Ahogy az a könyvből kiderül, egy másik naprendszer a fő helyszín. Több bolygót említenek, mind a könyvben, mind az adaptációban ( Aldebaran, Sidoine, Atral), de ténylegesen csak három szerepel: Gamma 10, Perdide, és Devil Ball, Max és barátja, Silbad otthona.
A címben szereplő bolygó élővilága a legkidolgozottabb. Perdide-en gazdag növényvilág van, világító fákkal és veszélyes liánokkal, azon a területen viszont, ahova Claudi menekült, a legnagyobb veszélyt az óriás lódarazsak jelentik, amelyek nem csak csípnek, de ragadozó életmódot is folytatnak. Érdekes a bolygó neve is: a Perdide elnevezésről asszociálni lehet a francia perdu („elveszett”) szóra, egyben utalhat a kisfiú kiszolgáltatott helyzetére is.
A második bolygó kapcsán, pedig szót kell ejteni a negyedik fontosabb szereplőnkről is. Silbad múltjáról nem sokat tudunk meg, mivel ő sem tud róla sokat, azonban arra az időszakra emlékszik, amíg Perdide-en tartózkodott, ezért önként csatlakozik a csapathoz, azért, hogy ő is tartsa a kapcsolatot a gyerekkel. Silbad a jelenben él, látszólag felhőtlen boldogságban, de magányosan, összhangban a természettel. Egy látszólag felszínes, de valójában sokat tapasztalt idős ember,nagyon nagylelkű, önzetlen és Maxhoz/Jaffarhoz hasonlóan idealista. Őrülten szerelmes a bolygóba, ahol egyedül él, nem véletlen, hogy halálakor a temetése után Devill Ballra küldik vissza a testét, ahogy ez a könyvből kiderül.
A játéknak elsősorban a gyerek főszereplő miatt van jelentősége. A film kezdőjeleneténél Piel/Claudi apja utolsó cselekedete kisfiáért az, hogy neki adja a mikrofonját, ami a barátjáéval közös. Az életmentő kommunikációs eszközt így mutatja be: Ez egy játék, egy beszélő gép. Hívd Mike-nak. (saját fordítás- mivel én franciául néztem/olvastam). Ezáltal megszemélyesíti a tárgyat, ami segíthet neki átvészelni azt a pár napot, amíg érte jönnek. Piel /Claudi a könyvben játékként fogja fel a menekülést a lódarazsaktól, és unszolja édesapját, hogy álljon fel a „fogócskához”, mielőtt Claude a végkimerüléstől összeesne, és az erdőbe menekülésre kényszerítené. A gyerekpszichológiai megközelítéshez hozzátartozik az, hogy, az űrhajó csapata nem Belle-ként, Silbad-ként, Martin/Matton-ként, illetve Max/ Jaffar-ként szólalnak meg, hanem a szerepet játszva mindenki kollektíven „Mike”. Egy kisgyerek általában nehezebben tudja feldolgozni a halál fogalmát, ennek megfelelően nem kezdik el neki magyarázni, hogy pontosan mi történt a támadás alatt. Piel/ Claudi viszont nem buta, csak kicsi, és a gyanúsabb dolgokra is rákérdez, amiket viszont nem magyaráznak el neki teljes valójában. Ez a megközelítés csökkenti a veszélyérzetet és a kisfiú egy furcsa, egyszerre személyes és személytelen kapcsolatot alakít ki a mikrofonnal. Személyes, mert feltétel nélkül bízik abban, amit a vonal túloldalán mondanak neki. Személytelen, mert a ténylegesen beszélő személyeket nem ismeri, csak a hangra figyel. Piel/Claudi tehát nem csak Mike-ot fogja fel beszélő gépként, hanem a pillanatnyi helyzetét sem érzékeli veszélyhelyzetnek.
A könyv és a film egyértelműen legerősebb jelenetei Gamma 10-en játszódnak, az értelmezése és a végkimenetele ennek a résznek mindkét verzióban hasonló, bár Laloux teljesen másképp dolgozza fel azt az epizódot. Egyértelműen felfedezhető benne az egyén és a tömeg viszonyának kérdése, ami a filmben az arctalanok uniformizált társadalmában sokkal feltűnőbb. A könyvben viszont Max/Jaffar szembekerül a bolygón élő zsarnok, kizsákmányoló uralkodóval és házikedvencként tartott szörnyével, akivel a foglyait szokta megetetni. Míg a filmben Matton halála önfeláldozásnak tekinthető, hiszen a nihilista herceg szembefordul a bolygón uralkodó tiszta gondolattal, ami által a Gamma 10-en foglyul ejtett kalózok elvesztik személyiségüket, így irányítható bábok lesznek. Kamikaze-szerű halálának következménye, hogy Jaffar önmaga marad, a kalózok pedig visszakapják önmagukat és az életüket is. A hőseinket uniformizáló ceremónia előtt Jaffar nagyjából így fogalmaz: Ez a dolog fel fog minket szívni, sétáló bábokká változtatni. Utálni kell magunkat, és megtagadni elménk teljességével. A filmnek ezen jelenetében tökéletesen látszik a kontraszt Jaffar és Matton jelleme között. Matton még ekkor is az ellenséget látja abban az emberben aki sajnálatból felengedte a hajójára a feleségével és harcolna. Jaffar idealizmusa azonban töretlen és képes lenne feláldozni magát, csak azért, hogy sikerüljön a mentőakció. A harcot, az erőszakot elutasítja, és inkább elpusztulna, minthogy beolvadna. A könyvbeli Martin halálát ezzel szemben büntetésként, „karma”-ként lehet értelmezni, hiszen közvetlenül a bolygón való landolás után ölik meg őslakosok, azután, hogy a kisfiút próbálta tőrbe csalni, visszaélni Max jóindulatával.
Laloux értelmezéséhez sokat ad hozzá a két kis gnóm, Jad és Yula jelenléte, akik tulajdonképpen egy Devil Ballon élő növényfaj pollenjei, tehát nem emberi lények. Ellentétben a könyvvel, az animációs filmben az emberek és a címben emlegetett gyarmatosító faj mellett a „mákvirágok” is az intelligens fajok közé tartoznak. Átváltozásukat az egyedfejlődésben nem várják meg, hanem Jaffarékkal utaznak tovább. A gnómok mégis tisztábbak, romlatlanabbak, emberibbek sok emberhez képest. Különleges képességük a gondolatolvasás, az átlagon felüli intuíció, ami által a szándékokat színekként, a gondolatokat szagokként, a szagokat hangokként érzékelik. Párbeszédeik egyfajta görbetükröt is mutatnak (különösen a kincsekről való beszélgetés) és több dologra ők világítanak rá. A filmbéli Piel mellett ők képviselik a gyermeki ártatlanságot, a világra rácsodálkozást, egyben a csalódást is az emberiségben, hiszen a negatív gondolatoktól rendszeresen rosszul lesznek. („Itt egy gondolat bűzlik”)
A végkifejleten rengeteget gondolkodtam és bár a könyv alapján egyértelműbb, több értelmezésem van az idő csavarra. A könyvből megtudjuk, hogy a mikrofon által a fénynél is gyorsabban terjed a hang és Claudi apja gyarmatosítóként egyben Max barátja, feltételezhetően már azelőtt jóban voltak, hogy Perdide-re költöztek volna. A L’orphelin de Perdide-ben több hétig utaznak Maxék, mire a bolygóra érnek, ahol azonban, mint kiderült, már száz éve kihaltak a lódarazsak, Perdide teljesen gyarmatosított bolygó, és Maxék csak a nagy távolság miatt kapták meg akkor és abban a pillanatban Claude segélykérését. A filmmel ezzel szemben az derül ki, hogy a bolygó gyarmatosítás alatt van, egy Idő urai néven emlegetett faj visszavetítette a meghódított területet hatvan évvel. A befejezés ezzel együtt több filozófiai kérdést is felvet. Más-más módon, de végül kiderül, hogy Silbad Claudi/Piel, Jaffar barátja, akit egyszer már megmentettek. Felnőtt, a lódarázs támadást túlélte, agysérülése miatt viszont az emlékeit elveszítette. Bár ez a filmből nem derül ki, de a könyvben Perdide környezetében szívrohamot kap, amibe később hal bele. Átvitt értelmezésben pedig azért hal meg, mert megváltoztatná a jelent, ha találkozna a múltbéli önmagával. A kisfiú egyszerre menekül meg, és hal meg, immár az időskori önmagaként. Azáltal pedig, hogy új nevet kap (a könyvben kiderül, hogy a Silbad csak a beceneve), új személyiséget kap. Az utolsó pillanatban előtörő emlékei pedig egyértelműen a halál közelségét jelzik, mind a könyvben, mind a filmben. A könyv utolsó fejezetében megjelenik a determináció („tout était écrit sans doute”- kb.: minden megvan írva), a ciklikus történelemszemlélet („il y a une espéce de permanence du passé et de l’avenir”- a múltnak  és a jelennek van egy fajta állandósága) és a hérakleitoszi-gondolat is, ugyanabba a folyóba nem lépünk bele kétszer, az élet megy tovább, Pielt már egyszer megmentették.

És akkor a könyv és film elemzése után írnék mindkettőről néhány dicsérő szót. Az animációs film grafikája nagyon igényes, gyönyörűek a rajzok és bár látszik a kora, a képi világ fantasztikus. A szép rajzokat egyébként Jean Giraud-nak köszönhetjük, művésznevén Moebius, akinek több film látványvilága, illetve képregény illusztrációja is köszönhető. A szinkron minősége eredeti nyelven kiváló, a színészek szépen és artikulálva beszélnek, jól érthető minden egyes szavuk. A szikronszínészek közül kiemelkedik Yves-Marie Maurin, mint Matton, illetve Jean Valmont (Jaffar) játéka, de úgy általánosságban jók a szinkronhangok (magyarul még nem láttam egészben).A nyelvezet nem bonyolult, de igényes, helyenként nyelvi humorral (elég csak Silbad dalára gondolni), a szókincse változatos és mind a könyv, mind a film A2-B1-es szinttől már érthető franciául is. Az Idő uraiban sok a változtatás a könyvhöz képest, de mind önálló alkotásként, mind könyvadaptációként megállja a helyét.
A maga korában a film nagyon megosztotta a kritikusokat, sokan találták a befejezést logikátlannak és inkoherensnek. Ha meseként tekintünk rá, a történet valóban kissé egyszerű, viszont nem annyira biztos az, hogy egy 10 év alatti gyerek teljesen megértené a rejtett társadalomkritikát, a szimbólumokat. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, aki szeret filmen agyalni és nem csak scifi/ fantasy rajongóknak szól.
Kedvenc szereplő: A könyvben Max, az animációs filmben a gnómok.
Legutáltabb szereplő: Matton/ Martin
Kedvenc jelenet: Amikor Silbad önmagának énekel, illetve a vége. Utóbbi nagyon szépre sikerült és egyben érdekes is az időcsavar.
Kiknek ajánlom: 10 év fölött mindenkinek akit érdekel.